A lélek és az érzékek krónikása

Nem azért írok, mert el akarok mondani valamit, hanem mert vannak pillanatok, amelyeket nem szabad elengedni. Azért írok, mert hiszem, hogy a világot nem a zajos események, hanem a csendes megfigyelések mozgatják. Egy eső utáni erdő illata, a viasz lassú olvadása, egy kerti pad, amely magányosan őrzi a múlt emlékét – számomra itt kezdődik a figyelem. És ahol figyelem van, ott megszületik a történet.

Az írás számomra nem magányos mesterség, mert a gyökereit abból a talajból szívja fel, amit az otthonom, a családom jelent. Ők adják a történeteim legbelső magját, még akkor is, ha a sorok között csak az érzések szintjén sejlenek fel.

A feleségem, Marcsi mellett tanultam meg, hogy az illatoknak saját emlékezetük van. Az ő világa, az esszenciális olajok és tiszta növényi esszenciák jelenléte megtanított arra, hogy a lélek rezdüléseit ne csak szavakkal, hanem az érzékszerveken keresztül is át lehet adni. Az illatok hidak: összekötik a jelent a múlttal, a feszültséget a megnyugvással.

És ott van Vanda, a kislányunk, akinek a tiszta, rácsodálkozó tekintete mindennap emlékeztet arra, milyen újra felfedezni a világot. Az ő jelenléte hozza el a napjainkba azt a tiszta, sallangmentes jelenlétet, amit mi, felnőttek oly gyakran elveszítünk. Együtt lenni, figyelni a természet változását, vagy csak megosztani egy csendes reggelt – ezek azok a pillanatok, amelyekből a könyveim, A hegy nem enged el és A Lélek Illata is táplálkoznak.

Íróként és bloggerként nem vágyom többre, mint hogy egy pillanatra megállítsalak a rohanásban. Hogy amikor kinyitod egy-egy írásomat, úgy érezd, mintha leültél volna mellém egy csendes kerti padra, ahol nem kell sietni sehova. Ahol belélegezhetjük az eső utáni levendula illatát, és beszélgethetünk arról, ami igazán számít.

Köszönöm, hogy velem tartasz ezen az úton.